Áramszünet

Áramszünet

…avagy milyen lehet a világ, ha helyet kap benne az ENVIENTA

Ez a nap is pont olyan volt, mint a többi. A vekker éktelen hangosan elkezdett csörögni, én pedig a legmélyebb álmomból hirtelen felkelve, artikulálatlan hangon próbáltam túlordítani: “Kussolj már!” A vekker szófogadóan elhallgatott, én pedig gyorsan felültem az ágyban. Bár nem sok kedvem volt hozzá, de tudtam hogy ha nem ülök fel, tutira visszaalszom és kezdhetjük elölről az egész tortúrát. Megdörzsöltem a szemem és felvettem a szemüvegemet. E nélkül már szinte vak vagyok. Még egy jó másfél percet ültem az ágy szélén mire teljesen magamhoz tértem. Hívogató fény szűrődött be az ajtómon lévő, indákból szőtt spagetti függöny rojtjai között. Felálltam, és kisétáltam. Kint persze már szikrázóan sütött a nap, mint mindig. Imádtam ezt a látványt. A lábam előtt elterülő szikrázó homok, és a lágyan hullámzó végtelen tenger, ami csak úgy csillog a napsütésben. Naphosszat el tudtam volna nézegetni, de már így is késében voltam, úgyhogy gyorsan megmosakodtam a faház melletti forrás vizében.

A faház a szigeten amolyan céges juttatás. Minden alkalmazott kap egy ilyet. Nem csak együtt dolgozunk, hanem a nap nagy részében együtt is élünk. Mint egy falu. Vagy inkább egy nagy család. A mellettem lévő házban Anna lakik a marketing részlegről, szemben pedig András, aki ha jól látom éppen pecál.
– Szevasz Bandi!
Nem felel. Gondolom megint elszunyált. Én viszont mindjárt elkések. A ház közepén lévő transzport pont már villog. Ugrásra kész. Besétálok a közepére. Egy villanás, és máris a konferencia teremeben vagyok.

Az ablakon vöröses fény szűrődik be. Oh, a francba, már megint ez a flancos marsi hotel. Ne értsetek félre, semmi gondom a Marssal, de ez a terem pont egy manapság divatos aszteroida hotelben van. Ezek a hotelek a bolygó körül keringő mesterséges aszteroidákról lógnak le a felszíntől pár kilométeres magasságba. A tárgyaló a legfelső (vagy legalsó, attól függ honnan nézzük) szinten van, és az alja teljesen átlátszó. A szoba közepén ott egy asztal, pár szék, alattunk meg a szédítő mélység. A többiek tudják, hogy tériszonyos vagyok. Valószínűleg szívatásból választották a helyszínt.
– Szevasz Laci!
– Szervusztok! Jó ez a függő hotel! — mondtam némi iróniával. 
– Ugye? — válaszolta Gábor alig titkolt gonosz mosollyal az arcán — Elég drága a bérleti díja, de adunk a külsőségekre.
– Szuper! — válaszoltam mosolyogva. Bár zavart a mélység, próbáltam leplezni.
– Szóval a mai meeting témája… — kezdett bele Gábor, de eltorzult a hangja, és az egész környezet egy pillanat alatt szertefoszlott.
Újra a szobámban találtam magam.
– Basszus, megint az a rohadt akkupakk. — tört ki belőlem…

Az egész egy másik szigeten, Gran Canarián kezdődött. Akkortájt programozóként dolgoztam egy multicégnek és hobbiból bedolgoztam egy nyílt forrású platform fejlesztésébe. Egy cég vitte a projektet, aminek csak pár programozója volt. Nagyrészt hozzám hasonló külsősökkel fejlesztettek. A teljes fejlesztés nyílt volt. Ha valakinek volt egy ötlete, bedobhatta, a többiek megszavazták, majd ha mindenki rábólintott, publikálták a feladatot. Bárki jelentkezhetett a feladat elvégzésére. Nem voltak állásinterjúk, nem volt fix csapat, minden nyílt volt, és bárkit szívesen láttak. Az egyeztetések nagyon jó hangulatban zajlottak, így hamar összebarátkoztunk a belsős fejlesztő srácokkal, akik meghívtak magukhoz a szigetre. Volt ott egy oktatóközpontjuk egy hegyoldalban. A házak újrahasznosított konténerek, az áramot napelem termelte és volt egy hatalmas kertjük rengeteg zöldséggel, gyümölccsel, és pár nagyobb, halakkal teli tartály. Az épületeken belül a minimalizmus volt a jellemző. 3D nyomtatott székek és szekrények. Nagyon futurisztikus volt az egész, de semmi volt azokhoz a dolgokhoz képest, amit később az oktatóközpontban meséltek. Bár kinézetre teljesen átlagos srácoknak voltak, az elhangzottak után sokkal inkább tűntek marslakóknak.

Új gazdasági rendszerekről beszéltek, kriptovalutákról, önszervező, autonóm cégekről és a jövő virtuális államairól. Az ott eltöltött 1 hét után más emberként jöttem vissza. Megtetszett az az új életforma amit felvázoltak előttem. Kiléptem a munkahelyemről, eladtam a városban lévő lakásomat, és rendeltem magamnak egy konténer házat. A hatalmas telek ahol elhelyeztem, gyakorlatilag ingyen volt. Egy nagy szántóföld az erdő szélén egy kis faluban. Magát a házat megrendelni olyan volt, mint ha csak egy könyvet rendeltem volna. Simán kiválasztottam egy webshopban és választottam hozzá pár nyílt forrású bútort. Párat át is szerkesztettem kicsit a saját ízlésemnek megfelelően. Megtehettem, hiszen ezeket mindig egyedileg, megrendelésre nyomtatják. Az elkészült bútorokat és a konténerházat egy kamion hozta ki egy helyi üzemből. A sofőr mesélte, hogy sok ilyen üzem van szerte a világon. Az egész gyártás amolyan franchise modellben működik, olyan mint mondjuk a McDonalds. Bizonyos szabályok betartásával bárki jelentkezhet gyártónak.

Ahogyan tehát programozói, úgy gyártósorai sem voltak a cégnek, bárki jelentkezhetett gyártónak ugyanúgy, ahogyan szoftverfejlesztőnek is. Pár ember egy nap alatt összeszerelte a házam, amibe másnap már be is költözhettem. Összerakták az akvapóniás rendszert is, amivel megtermelhettem magamnak a szükséges mennyiségű ételt. Olyan munkát kerestem magamnak, amit távolról is végezhetek, és elég ha napi pár órát dolgozom, hiszen a konténerházban megvolt mindenem, minimálisra csökkentek a havi kiadásaim. Jóformán csak az internetért kellett fizetnem, meg néha beugrottam a városba némi kajáért, ha már nagyon untam a saját magam által termelt zöldségeket. A jelenlegi munkahelyem egy teljesen demokratikus felépítésű közösségi cég, ahol minden alkalmazott egyben tulajdonos is. Nincs vállalati hierarchia, csak demokratikusan választott emberek egy-egy projekt élére, vagy feladatkör elvégzésére. Ami még érdekes, hogy a cég nem pénzben fizet a munkáért, hanem a saját maga által kibocsátott kriptovalutával, ami szükség esetén pénzre is váltható, de manapság sok helyen el is fogadják. Vehetek érte ételt, eszközöket, szinte mindent megkaphatok már kriptovalutáért, amit pénzért. Persze ha jobban meggondoljuk, ez is pénz, csak bankok és államok helyett egy cég bocsájtja ki. Sok ilyen cég van már manapság. Egyesek DAO-knak mondják őket, mások pedig a demokratikus berendezkedés és a saját valuta miatt úgy tartják, hogy ezek már nem is cégek, hanem komplett virtuális államok. Én úgy gondolom, hogy értelmetlen próbálkozás ezeket az új szerveződéseket a régi modelljeinkbe beszorítani. Ez nem egy cég, és nem is egy virtuális állam. Ez valami teljesen új módja annak, ahogyan dolgozunk és élünk. A régi gazdasági rendszer már túlhaladott. Ez már a 2.0-s gazdaság.

Régen tele voltam én is minden kacattal. Voltak képek a falon, díszek, TV, stb. Ezek mára már mind feleslegesek. A teljesen valósághű kiterjesztett valóság rendszer mindent a szemem elé vetít. Nem érdekes a fal színe, nem kell TV, nem kellenek képek, díszes bútorok, semmi. Csak a minimum. Egy ágy, egy asztal és pár szék. Még szép ruhákra sincs szükségem, hiszen mindenki AR szemüvegekben mászkál és a profilomhoz kapcsolt ruhát látja rajtam. Így aztán vettem 10 váltás QR kódokkal telepingált uniformist, azokat hordom, ahogy mindenki más is. Az emberek a nap elején felveszik a szemüvegüket és a nap végéig le sem veszik. Amit maguk körül látnak, az egy a meglévőre ráhúzott, programozott valóság. Sok olyan dolog vált mára hasztalanná, amit annak idején sokkra értékeltünk. Az örök panorámás szép ház, a szép bútorok, díszek, ruhák, ékszerek, csecsebecsék, mind mind értéktelen kacattá váltak. Az utolsó státusszimbólum talán az autó volt, de mióta mindenki önjáró autókat bérel az utazáshoz, ez sem jelent túl sokat. Az egyre erősödő megosztáson alapuló gazdaság sok terhet levesz az emberek válláról. Mostanra a minimalizmus lett a menő. A kollégáim és a barátaim a világ minden részén elszórva élnek. Valakiről azt sem tudom hol. Sőt, hogy őszinte legyek, azt sem tudom úgy néz-e ki a valóságban, mint a szigeten. Ilyen szigetek egyébként százával léteznek. Bevett szokás, hogy a cégek saját virtuális tereket tartanak fenn az alkalmazottaiknak. Ezzel jobban magukhoz kötik őket. Annak idején azt hittem, azért lesz majd olcsóbb az élet, mert mindent 3D nyomtatóval gyártunk majd magunknak, így elég lesz a tervrajzokat, a szoftvert megvásárolni. Mostanra azonban valóban szoftverré váltak a tárgyak. Ki sem kell őket nyomtatni, hisz elég ha csak kivetítjük őket pont úgy, ahogy a szigetet ahol élek és a marsi hotelt, ahol a meetinget tartottuk.

Kiülök kicsit a ház tetejére. Gyönyörű itt a kilátás az erdő szélén, távol a várostól. De mi ez a morajlás? Úgy látom a szállító drón meghozta az új akkupakkot. Valószínűleg az okosotthon rendszer automatikusan berendelte, mikor érzékelte, hogy tönkrement a másik. Talán még vissza is érek a meeting végére. Csak ne a Marsra kéne menni, abba a flancos lógó hotelbe…