Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?

Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?

Elismerem, hogy a cím első hallásra elég érdekesen hangzik. Olyan, mint valami nagyon rossz marketing szöveg, “megoldás minden problémára”. Mégis remélem, hogy a cikk végére sikerül bebizonyítani, hogy a címben feltett kérdés nem is annyira értelmetlen.

Ha általánosságban szeretnénk beszélni az “emberiség összes problémájáról”, akkor talán jó lenne valami egyszerű definíciót találni arra, hogy mit is tekintünk problémának. Nagyon röviden talán valamit olyat lehetne mondani, hogy minden dolog probléma, ami az ideális állapottól elválaszt minket. Igazából erről szól a fejlődés, a tudomány, a technológia, hogy minél jobban megközelítsük ezt az “ideális állapotot”. Nagy utat tettünk meg már eddig is a cél felé. Valaha barlanglakó ősemberekként kezdtük. Ha hideg volt szükségképpen fáztunk, vadásznunk kellett ha enni akartunk, csupa veszély volt az élet. Ehhez képest most kényelmesen tévézhetünk a fotelből és majszolhatjuk a telefonon rendelt pizzát a kellemes hőmérsékletű otthonunkban. Ez mind a fejlődés eredménye. Egy csomó olyan részprobléma megoldásáé, amely közelebb visz az “ideális állapothoz”. De persze még korántsem vagyunk az út végén. Sok még a megoldásra váró probléma. Ilyen például az energia kérdése. Energia csak korlátozottan áll rendelkezésünkre, ezért kell fizetnünk a benzinért, a vízért, a gázért, és az áramért. Egyenlőre még csak az a gond, hogy mindez drága nekünk, de később, ha már feléltük a nem megújuló energiaforrás készleteinket, már az lesz a gond, hogy honnan jussunk további energiához. De ugyanígy gond az emberi társadalmak természetre gyakorolt hosszú távú káros hatása (a minket körülvevő világot módszeresen és folyamatosan szemétté alakítjuk át), az élelmiszer szűkössége, vagy éppen a helyi adottságoktól való függés. A tudomány célja tulajdonképpen a minket körülvevő világ öncélú megértésén túl ezen problémák megoldása. Bizonyára nagy utat fogunk még megtenni az “ideális állapot” felé, én mégis azt próbálom most megtippelni, mi lehet az út legvégén.

Nemrég épp az energia problémáján gondolkodtam. Azon, hogy vajon milyen megoldásokat találunk. Sikerül majd fúziós erőművet építeni, vagy beérjük a Nap energiájával. Valószínűleg, ha hatékonyan ki tudnánk nyerni, untig elég lenne számunkra a természet által már eleve megalkotott legközelebbi fúziós reaktor, a Nap energiája. Aztán eszembe jutott egy másik szempont. Tulajdonképpen miért kell nekünk ilyen iszonyat mennyiségű energia? És ha már itt tartunk, miért gond az étel, miért kell elvennünk ilyen nagy területet a természettől, stb. Szigorúan véve egy ember minimális erőforrás igénye nem túl magas. Egy átlagos ember helyigénye körülbelül 2 x 1 x 1 méter, energia mindössze annyi kell, ami melegen tartja, de megfelelő hőszigeteléssel igazából ez minimális. Ha nem mozognánk, csak mozdulatlanul feküdnénk, úgy a tápanyag felvételünk is minimális lenne. Így egy helyben feküdve nem lenne szükségünk mindenféle eldobható vacakra, amivel csak a körülöttünk elterebélyesedő szeméthegyet tápláljuk, és szinte nullára csökkenne a ökológiai lábnyomunk. A minket körülvevő természet számára kétség kívül az lenne az “ideális állapot”, ha az embert eltávolítjuk a képletből. No de ki szeretné egy koporsóban fekve leélni az egész életét?! Elsőre elég riasztó kép, de vizsgáljuk meg kicsit jobban. Mi az ami valóban hiányzik? A mozgás szabadsága? Igazából nem. Ami valójában hiányzik, az az ingerek, az interakció egymással, és a minket körülvevő világgal. Szigorúan véve az agyunk, ami tulajdonképpen mi vagyunk, egész életünk során mozdulatlanul csücsül a fejünkben. Ingereket továbbít a végtagjaink felé és ingereket fogad az érzékszerveinktől. Ha mindezen ingereket egy számítógép dolgozná fel és állítaná elő olyan minőségben, amilyenben a valóságban is megéljük, akkor az agyunk pontosan ugyanúgy érezné magát, mint most.

Itt azért időzzünk el egy kicsit. Nem önbecsapás mindez? Valóban pontosan ugyanolyan jó a generált világ, mint a valóságos? Ehhez én a fizikából vennék kölcsön egy definíciót, a vonatkoztatási rendszerek ekvivalenciáját, aminek valami olyasmi a lényege, hogy két rendszer akkor ekvivalens (egyenlő), ha semmilyen kísérlettel nem tudjuk kimutatni a különbséget. Ez szerintem megfelelő definíció a “pontosan ugyanolyan jó”-ra. Ha a virtuális valóságot semmilyen kísérlettel sem tudjuk megkülönböztetni az általunk objektívnek tekintett valóságtól, akkor azt ugyanolyan valóságosnak tekinthetjük. Akinek ez így nem kielégítő, az gondolkodjon el azon, hogy ha a MATRIX Neo-ja soha nem találkozik Morpheusszal, valaha is tudomást szerzett volna arról, hogy az őt körülvevő világ nem valóságos? Vagy ha még tudomást is szerez erről a tényről, bárhogyan is igazolni tudta volna ezt? És akinek még ez sem elég, annak feltenném azt az igazán érdekes kérdést, hogy bizonyítani tudja, hogy jelenleg nem a MATRIX-ban élünk? Én magam egyetlen meggyőző érvet sem tudnék mondani arra, hogy miért ne lenne lehetséges az, hogy jelenleg is a MATRIX-ban élünk, de ha valakinek van ilyen mindent elsöprő érve, hát állok elébe. Valójában van néhány tippem arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne eldönteni mindezt, és erre később vissza is fogok térni (ezzel talán sikerült egy kis kedvet csinálni az fejtegetés tovább olvasáshoz). Ha tehát a jelenlegi valóságunkról sem tudjuk biztosan, hogy valóságos, akkor mennyivel rosszabb egy másik ugyanilyen jól kidolgozott valóság?

Vajon hogy nézne ki egy olyan világ, ahol ilyen virtuális valóságban élnek az emberek? Hogyan működhetne egy ilyen összetett rendszer? Sokat gondolkodtam ezen is. Az én vízióm olyan mint egy erdő. Különleges növények népesítik be, például különleges, érdekes alakú fák, amiket géntechnológiával fejlesztettek ki, és kettős céljuk van. Egyfelől fotoszintézis útján előállítani az emberek számára szükséges tápanyagot, másfelől mintegy napelemekként működve előállítani a virtuális világot fenntartó rendszer számára a szükséges energiát. Hatalmas terebélyes fák ezek, melyeknek gyökere mélyen a földben végződik, kusza hálózatot alkotva. A gyökerek közt pedig amolyan szimbiózisban ott vannak az emberi kapszulák. A föld alatt csak minimális energia kell az emberek számára szükséges hőmérséklet fenntartásához, a tápanyag ellátás folyamatos, a virtuális világot pedig az ugyancsak fák által táplált (talán biológiai alapú) számítógépes rendszer tartja fenn. Az egész erdő egy hatalmas szuperszámítógép, aminek mi emberek is részei vagyunk. Kívülről lehet, hogy ijesztő látvány a sok halottnak tűnő ember a föld alatt elszórva a fák gyökerei közt, de ne feledjük el, hogy ők mindeközben a paradicsomban nyaralnak. Lubickolnak a tengerben, egyetlen gondolatukba kerül, és bárhol ott teremhetnek, ahol akarnak, és dolgokat teremthetnek egyetlen csettintéssel. Istenekként tengetik mindennapjaikat, mindenfajta problémától mentesen.

A fenti kép szerintem egyáltalán nem irreális. Persze valószínűleg nem 5, 10 vagy 20 éven belül leszünk képesek ilyesmire, de úgy gondolom, hogy olyan 100–200 éven belül talán ez reális lehet. Igazából a körvonalai már felsejlenek mindennek. A bio- és nanotechnológiában is szépen lépkedünk előre, és az egész megvalósíthatónak is tűnik. A legérdekesebb kérdés persze az, hogy mindezt hogy tudjuk majd az agyunkra kötni? Hogyan leszünk képesek magunkat is (mint “bionikus modult”) integrálni egy ilyen rendszerbe. Ha minden érzékre kiterjedő, tökéletes virtuális világot szeretnénk létrehozni, akkor valószínűleg mélyen bele kell “túrni” az agyunkba, nem lesz elég néhány felületén elhelyezett elektróda. Minderre nekem jelenleg két megoldás sejlik fel a szemem előtt. Ettől még persze lehetnek teljesen más lehetőségek, nekem ez a kettő jutott az eszembe. Az egyik, hogy kis nanorobotok a vérereken keresztül az agy megfelelő pontjaihoz úsznak el, majd onnan kis fonalakat építenek a koponyán kívülre. Ezeken a fonalakon keresztül tudná a gép olvasni agyunk állapotát, illetve ingerelni a megfelelő neuronokat. Ezt valahogy úgy lehetne elképzelni ahogyan a MATRIX-ban is megjelenítették. A gép a tarkón lévő lyukon keresztül csatlakozik az előzőleg nanorobotok által újrahuzalozott agyhoz. A másik megoldás, hogy valamiképp az agy megbontása nélkül írjuk, illetve olvassuk a neuronok állapotát. Az MRI technológia, vagy egy ahhoz hasonló másfajta leképző technológia talán a jövőben képes lehet arra, hogy kívülről, az agy “megpiszkálása” nélkül olvassuk annak állapotát. Az agy “írásra” olyasmit tudok elképzelni, mint amilyen jelenleg a gamma kés. A gamma kést rákos daganatok gyógyítására használják. A rendszer pontosan pozicionált gamma forrásokból áll. A gamma sugarak minden irányból különösebb roncsolás nélkül áthaladnak a páciens koponyáján, és agyán. Ugyanakkor abban a pontban, ahol a sugarak találkoznak, már elég erősek ahhoz, hogy az ott lévő rákos sejteket roncsolják. Így külső, sebészeti beavatkozás nélkül roncsolhatóak a rákos sejtek. Valami hasonló megoldást tudok elképzelni a neuronok külső ingerlésére. Lehet, hogy mindez egyáltalán nem megoldható, de én valami ilyesmit tudok elképzelni.

A “hardverről” körülbelül ennyit tudok mondani. Lássuk, milyen lenne egy ily rendszer szoftvere (ugyanezt fejtegettem itt is). Egy a valóságot pontosan modellező virtuális világ létrehozásával kapcsolatban az első megoldás ami eszünkbe ötlik, hogy modellezzük le a világ összes részecskéjét a jelenleg ismert fizikai törvényeknek megfelelően. Ha azonban ezt egy kicsit jobban végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy a dolog valószínűleg kivitelezhetetlen. Igazából a világ minden egyes részecskéje minden pillanatban olyan iszonyatosan bonyolult fizikai egyenleteket old meg, hogy néhány részecske valósághű modellezése is problémás, nemhogy az egész világé, nem is beszélve az irdatlan tároló kapacitás igényről. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a feladat megvalósíthatatlan lenne, mindössze “kicsit” optimalizálni kell számítási- és tárolókapacitásra. Az első dolog, amit megtehetünk, hogy csupán azt szimuláljuk, amivel a felhasználó közvetlen interakcióba kerül. Tulajdonképpen az összes 3D-s számítógépes programnál így működik a megjelenítés. A számítógép mindig csak azt generálja ki amit a felhasználó éppen lát. Virtuális valóság esetén ezt terjeszthetjük ki minden érzékszervre. Így a számítási kapacitás drasztikusan lecsökkenthető, hiszen amit nem figyel meg senki az tulajdonképpen nem is létezik. Pontosabban kikerül a háttértárra, ahonnan újra betölthetjük, ha valaki megint elkezdi megfigyelni. Itt rögtön van is egy érdekes párhuzam a kvantummechanikával, ahol pont valami hasonlóról esik szó, vagyis hogy a dolgok igazándiból addig “léteznek”, amíg megfigyeljük őket. Ha nem figyelünk rájuk, amolyan hullámokként kenődnek szét a térben (erről itt írtam részletesebben). A dolog érdekessége, hogy mikor elkezdünk újra megfigyelni egy részecskét akkor nem fogjuk tudni pontosan megmondani, hogy hol találjuk. Valahol az előző helyének környezetében lesz, de kis valószínűséggel ennél távolabbra is kerülhet. Így például ha a részecskét bezárjuk egy dobozba, majd nem figyelünk oda, elképzelhető, hogy mire megint ránézünk, már a dobozon kívül találjuk. Nem tudni, hogy pontosan hogy került onnan ki, egyszerűen csak néha kiszivárog. Ezt a jelenséget alagút effektusnak hívják, mert olyan mint ha a részecske titokban, mikor nem figyelünk oda, egy alagúton szökne ki a dobozból. Érdekes elgondolni, hogy például egy ilyen jelenség nem utalhatna-e arra, hogy a világ amiben élünk, virtuális. Képzeljünk el egy olyan rendszert, ahol a valós idejű szimuláció a folyamatos tér látszatát kelti, de a tárolórendszer digitális, és korlátozott. Tulajdonképpen a tér tárolóban való leképzése amolyan pixel rendszerben történik, ahol a pixelek átfedik egymást. Mikor a tárolóból elővesszük a részecske helyét, a rendszer véletlenszerűen generál neki egy pontot a tárolt pixel cellán belül. Amikor nem figyelünk oda, akkor kerekít, és így generál valamilyen koordinátát a pixel rendszerben. Ilyen rendszerben előfordulhat, hogy a folytonos koordináta generálás, majd visszakerekítés során a részecske egy cellával arrébb kerül, majd mikor odafigyelünk, egy a dobozon kívüli helyen találjuk azt meg. Talán a kvantummechanika jelenségei csak a tároló rendszer korlátainak következményei. Ez persze nem bizonyít semmit, csupán érdekes eljátszani a gondolattal.

A számítási kapacitást tehát sikerült drasztikusan lecsökkenteni, hiszen “csupán” egy minden érzékszervere kiterjedő tökéletes szimulációt kell biztosítani minden felhasználó számára. Fontos megjegyezni, hogy ebben a korlátozott térrészben sem a részecskéket szimuláljuk. Az egyes objektumokat csak érzetek összessége alkotja. Ha tehát ebben a szimulált világban a kezünkbe veszünk egy almát, azt nem kell részecskéről részecskére pontosan leszimulálni, elég kigenerálni a látványt, hangokat, szagokat, ízeket, és a tapintás ingereket. Ezt az almát nem atomok alkotják mindaddig, amíg nem rakjuk mondjuk egy elektronmikroszkóp alá. Ilyen esetben ugyanúgy atomokat fogunk látni, mint a valóságban, és joggal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az alma márpedig atomokból áll. Pedig valójában ez nem igaz, egyszerűen csak úgy állítja elő a szimulációt a számítógép, hogy ha az atomok létére vonatkozó vizsgálatokat végzünk minden jel arra utaljon, hogy az atomok léteznek. Ez a megoldás teljesíti az igényeinket, hiszen bármilyen kísérletet végezzünk is el, nem tudjuk eldönteni, hogy egy virtuális valóságban élünk. Valójában az almának még csak belseje sincs addig, amíg bele nem harapunk, hiszen mindaddig amíg nem lépünk interakcióba valamivel (jelen esetében az alma belsejével) azt a gép nem szimulálja számunkra, mert felesleges. A fizikai szimuláció helyett sokkal inkább úgy képzelhetjük el az egészet, mint afféle rendkívül valóságosként megélt irányított álmot. Ha álmunkban kezünkbe veszünk egy almát, akkor sem törődik vele az agyunk, hogy azt részecskéről részecskére szimulálja számunkra. E helyett csak az alma érzete jelenik meg agyunkban, a látványa, a tapintása, az íze, stb. Persze álmodhatjuk magunkat fizikusnak, és álmunkban berakhatjuk az almát egy elektronmikroszkóp alá, majd megállapíthatjuk, hogy az alma atomokból áll. Egy ilyen szimuláció előállítása már nem igényel olyan elképzelhetetlenül hatalmas számítási kapacitást. Igazából hasonlót kell tennünk, mint amit jelenleg is tesznek a számítógépek, mikor virtuális objektumokat generálnak le például egy film speciális effektjeihez. Hasonló technológiára van szükség, mint amit az Avatar Navi-jaihoz, vagy a Gyűrűk Ura látványos harci jeleneteihez használtak. A különbség mindössze annyi, hogy itt a látványon túl minden más érzékszerv számára is le kell generálni az adott objektum “képét”. Ezek jól párhuzamosítható feladatok és a digitális technológiában is vannak még tartalékok, így megkockáztatom, hogy erre már a nem is olyan távoli jövőben képesek lehetünk. Sőt, talán egy komolyabb szerverpark már talán most is képes lenne előállítani egy ilyen valóságtól csak nehezen, vagy egyáltalán nem megkülönböztethető virtuális valóságot. A probléma az, hogy mindezt jelenleg képtelenek vagyunk az agyunkba vetíteni. Nem tudjuk, hogy köthetnénk össze a gépet közvetlenül az érzékelésért felelős agyrészekkel.

A számítási kapacitás kérdése tehát megoldhatónak látszik, van azonban egy véleményem szerint ennél nagyobb probléma, mégpedig a tároló kérdése. Az interakció függő szimulációval spórolhatunk ugyan a számítási kapacitással, de ettől függetlenül még minden részletre kiterjedően tárolnunk kell a valóság egyes elemeit. Ha nem így tennénk, akkor olyan furcsaságok történnének, hogy ha megszüntetjük egy objektum megfigyelését (nem szimuláljuk tovább), majd újra megfigyeljük, akkor az objektumot más állapotban találnánk ott, mint ahogy előzőleg otthagytuk. Képzeljük el például az előző gondolatkísérletünk almáját, amibe beleharapunk, majd lehunyjuk a szemünket. Ilyenkor tárolnunk kell a harapást, annak pontos formáját, és minden attribútumát, különben ha kinyitjuk a szemünket, megint teljes almát látnánk, vagy ha pontatlanok vagyunk, akkor más alakú harapást, amin rögtön lebukna a szimuláció és rájöhetnénk, hogy virtuális valóságban vagyunk. Itt újra megjegyezném, hogy a valóságban egyébként találunk olyan esetet,amikor nem figyelünk oda valamire egy kis ideig és valahol teljesen máshol találjuk meg. A részecskék minden pillanatban megteszik ezt a kvantummechanika szabályainak megfelelően. Persze ez önmagában még nem utal arra, hogy virtuális világban élünk, sőt, szerintem alkotható olyan virtuális valóság, ahol minden pontosan ugyanott marad, ahol előzőleg hagytuk.

Van-e valami olyan megoldás, amivel a tároló kapacitást korlátozhatjuk hasonló módon, mint ahogy a számítási kapacitással tettük? Valójában pontosan mi az, amit tárolnunk kell? A válasz szerintem az emlékezet és az elvárások adják. Elég azokat a dolgokat tárolnunk, amire emlékszünk. Ha valamire semmilyen mértékben sem emlékszünk (se tudatosan, se tudat alatt), arról nem fogjuk észrevenni, hogy más állapotban van, mint ahogy otthagytuk. Az előző példában szereplő almán mindössze azért zavaró a harapás hiánya, mert tudjuk, hogy a szemünk lehunyása előtt beleharaptunk, és a harapás nyomának ott kell lennie. Ha valaki törölné ezen emlékünket, úgy egyáltalán nem zavarna, hogy hiányzik az almáról a harapás nyoma, sőt, az lenne fura, ha meg lenne harapva úgy, hogy nem emlékszünk rá, hogy valaha is beleharaptunk volna. A válasz tehát a tárolóval kapcsolatban feltett kérdésre, hogy elég mindössze azt tárolni, amire valaki emlékszik. Amiről senkinek nincsen semmiféle emléke, azt szabadon kigenerálhatja a számítógép. Ami azt illeti, tehetünk egy még nagyobb egyszerűsítést. Ha az emléket magát az agy eleve tárolja, akkor felesleges azt redundáns módon a számítógépnek is tárolnia. Tehát talán lehetne maga az agy a tároló. Így a közel végtelen tárolókapacitást nullára redukáltuk. Egy ilyen világban ha interakcióba kerülünk valamivel, a számítógép villám gyorsan végigfésüli az összes résztvevő agyát, hogy van-e arról a dologról valami emléke. Ha igen, akkor azokat felhasználva szimulálja a megfigyelt valóság darabot. Így biztosítható, hogy a világ konzisztens marad, és minden úgy marad, ahogy mi, vagy valaki más otthagyta. Akinek ez az egész nem elég meggyőző az megpróbálhat kifundálni kísérleteket a rendszer becsapására. Megtehetjük például, hogy beküldjük egy társunkat egy szobába, és megkérjük, hogy harapjon bele a bent lévő almába. Eztán mielőtt kijönne, megöljük őt. (Ez utóbbit kicsit kíméletesebben úgy mondhatjuk, hogy végérvényesen kizárjuk őt a világból.) A társunk megölésével eltűnt az egyetlen emlék az almáról, így mikor bemegyünk, azt kellene látnunk, hogy az alma olyan, mint ahogy otthagytuk, azon nincs harapásnyom. Ilyen esetben kap szerepet a másik komponens, vagyis az elvárásaink. Ha már a számítógép az emlékeink miatt úgyis az agyunkba lát, kifürkészheti az elvárásainkat is. Így mikor kinyitjuk az ajtót, azt fogjuk látni, hogy az almán ott a harapás. Nem azért, mert valakinek az agyában emlék van erről, hanem azért, mert ezt várjuk el, a számítógép pedig ezen elvárások alapján generálja ki számunkra a vonatkozó valóság darabot. Egy ilyen rendszert képtelenség “átverni”, hiszen bármilyen kísérletet is végezzünk el benne, a számítógép előttünk fog járni, és minden esetben olyan eredményt szimulál számunkra amilyet elvárunk, és ami alapján környezetünket valósnak véljük. (Igazából szerintem van egy kis kibúvó, ami alapján megsejthetjük, hogy talán egy virtuális világban vagyunk, de erről majd később írok.) Érdekes kérdés, hogy a rendszer milyen mértékben épít az elvárásokra. Tehát ha egy olyan térrészt kell legenerálnia, amiről még senkinek nincs emléke vagy elvárása (valójában az emlék is egyfajta elvárás, azt illetően, hogy valahol ugyanazt találjuk, amit eddig), akkor azt a számítógép valamilyen algoritmus szerint teszi, amit az elvárások csupán korlátoznak, vagy ha nincsenek konkrét elvárásaink, akkor is prekoncepcióinkra, vágyainkra, stb. épít. Ez utóbbi megoldásnak az az előnye, hogy így a számítógépnek nem kell semmilyen kreatív “teremtést” végeznie, a világot a megfigyelő elméje teremti meg a megfigyelés pillanatában. Egy ilyen világban miközben a tudósok válaszokat keresnek a kérdéseikre és a világ megismerésén fáradoznak, valójában megteremtik azt. Valójában addig nem léteznek például elemi részecskék míg valaki nem kezdi el keresni őket. Ugyanígy a csillagok, galaxisok, és más objektumok is csupán a csillagászok fürkésző tekintetének termékei, mindent a megfigyelés teremt. Persze ne feledjük el, hogy ezek az objektumok csak érzetek összességei. Tehát amit mi egy sok fényév méretű hatalmas csillagrendszernek vélünk, az valójában csak “látás érzet”, nem több egy puszta képnél, amit az elménk szült, az tárol, és a virtuális világot fenntartó rendszer festett az égboltra. Egy ilyen világban érdemes lehet felkeresni olyan helyeket, ahol azelőtt még senki nem járt és amivel kapcsolatban senkinek nincsenek emlékei és elvárásai. Ha egy ilyen helyre mi találunk rá elsőnek úgy a mi elménk teremti meg azt, és ha a számítógép valóban vágyaink figyelembevételével alkotja meg a helyet, úgy van esély rá, hogy rátalálunk a paradicsomra valahol az isten háta mögött. Csak eléggé hinni kell benne. Van egy másik érdekes vonatkozása is egy ilyen rendszernek. Ha tárolónak csak a világban aktívan résztvevők elméjében lévő képeket használjuk, úgy a világból való kilépésnek egyirányúnak kell lennie. Ha valaki “kiviszi az emlékeit”, akkor azokra a helyekre a rendszer új valóságot generál. Ha eztán ugyanez az ember visszalépne a rendszerbe, úgy emlékei/elvárásai nem lennének szinkronban a valóság aktuális állapotával ami inkonzisztens állapotot jelent. Tehát vagy meg kell tiltani a visszalépés lehetőségét, vagy ezt csak az emlékek törlése árán lehet megtenni. Így egy ilyen rendszer architektúrájából adódna egyfajta “virtuális halál” fogalom.

Hogy a fenti rendszer a gyakorlatban hogyan valósítható meg, arra nagyon nehéz lenne bármit mondani. Amíg a szimuláció esetén az agy külvilághoz kapcsolódó részét kell ingerelnünk, itt absztrakt gondolat mintázatok megértése szükséges. Úgy gondolom, hogy érzékszervi szimulációk talán már néhány évtizeden belül elérhetőek lesznek, de hogy egy gép mikor lesz képes “olvasni a gondolatainkban”, azt nehéz megmondani. Míg az érzékeléshez kapcsolódó agyrészek elég jól lokalizálhatóak, addig az emlékek valószínűleg “össze-vissza” helyezkednek el az agyban. Amikor tapasztalunk, “beég” a neuronok valamilyen aktivitás mintázata. Bár nem ismerem mélyrehatóan az agy működését, úgy gondolom, hogy egy-egy emlék teljesen különböző mintázatot alakít ki két ember agyában. Sőt, ha képesek lennénk törölni az agyat, és ugyanabban az agyban rögzíteni ugyanazt az emléket, az is teljesen más mintázatot alakítana ki, mint azelőtt. Átlátni ezt a “kuplerájt”, és real-time valóságot generálni belőle, értelmezni az elvárásokat, a vágyakat, ez már komoly mesterséges intelligencia feladat. Nem tudom, mikor fogunk tudni olyan gépet építeni, ami képes erre. Valószínűleg erre még sokat kell várni, de nem tűnik irreálisnak. Talán nem is mi fogjuk megoldani a problémát, hanem valamiféle agyunk mintájára létrehozott mesterséges intelligencia amit mi építünk ugyan de a belső működését valójában már nem látjuk át, “ő” viszont képes arra, hogy átlássa a mi működésünket. De a tudomány jelenlegi szintjén ez csak fikció. Létezhet egy kerülőút is ami pont ugyanennyire fiktív. Talán lehetséges több agyat a megfelelő módon valamiképp összekötni hogy egyetlen egységként működjön. Erről többet megint csak nagyon nehéz mondani anélkül, hogy mélyre hatóan ismernénk az agy működését, de azért játszunk el kicsit a gondolattal, hogy milyen lenne egy ilyen “több emberből összedrótozott lény”. Megfelelő huzalozással talán kialakítható lenne valamiféle tudat alatti közös emlékezet, afféle kollektív tudatalatti úgy, hogy e felett a tudatos részben megmaradjon az egyes emberek individualitása. Ha ezt a “rendszert” rá tudnánk venni, hogy afféle hallucinogén, álmodó állapotba kerüljön, úgy talán teljesen tehermentesíteni lehetne a számítógépet. Ezek az emberek egyszerűen egy valószerű közös álomban vennének részt. A kreatív teremtést agyuk végezné pont ugyanúgy mint alvás közben és a világ konzisztenciáját is az agy logikusság utáni vágya és kényszere tartaná fenn. Egyáltalán nem biztos, hogy akár csak ehhez hasonlót is lehetne csinálni, de nem tartom elképzelhetetlennek. A fentiek miatt viszont úgy gondolom, hogy kész agyakat már nem lehet “összedrótozni” a sajátos mintázatok, és emlék leképződések miatt. Egy ilyen rendszerbe tehát valószínűleg “bele kell születni”. Az agyat még szűz állapotban kell ide integrálni, hogy már az első emlékek is ebbe a közös tudattalanba kerüljenek. Ez persze csak tisztán fikció. Az agy működésének mélyreható ismeretében lehetne csak igazán megmondani, hogy mindez mennyire megvalósítható.

A fentiekben azt próbáltam fejtegetni, hogy szerintem hogy lehetne tökéletes, valósággal teljesen egyenértékű virtuális világot létrehozni. Innen persze önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy ha valóban létrehozható ilyen “tökéletes” virtuális valóság, akkor vajon nem lehetséges, hogy jelenleg is ilyenben élünk? Elég extrém gondolat, elismerem, de valójában a tudomány tele van ilyen “extrém” gondolatokkal. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a jelenleg divatos elképzelés szerint valójában a világ 11 dimenziós, amiből 9 valami nagyon fura módon nagyon picire van összetekeredve és minden részecske valójában hihetetlen vékony húrok rezgése. Vagy gondoljunk csak az elektronra ami két résen megy át egyszerre, vagy Schrödinger élőhalott macskájára. Vannak elméletek végtelen számú párhuzamos világról, időben visszafelé haladó részecskékről, holografikus univerzumról, és ezek mind mind az elfogadott vagy elfogadható tudományos elméletek közül kiragadott példák. Ilyen környezetben szerintem egyáltalán nem tűnik istenkáromlásnak egy olyan felvetés, mely szerint jelenlegi világunk is csak szimuláció. Így, hogy a kérdést tudományos problémává avanzsáltuk, érdekes elgondolkodni azon, hogy miképp tudnánk kimutatni, hogy valóban ilyen virtuális világban élünk. Az első gondolat (amiről már olvastam néhány cikkben), hogy a rendszer korlátait vizsgáljuk. Ez a feltevés arra épül, hogy a szimulációt biztosító gép számítási és tároló kapacitása véges, a leképzés pedig digitális, így nem létezhetnek végtelen dolgok. Nem oszthatunk például valamit végtelen kicsiny részre. Ilyen gondolatmenet alapján már maga a kvantummechanika utalhatna arra, hogy talán a világunk csak szimuláció. Ez persze önmagában nem bizonyít semmit, sőt, az általam fentebb felvázolt virtuális világ akár látszólag végtelen is lehetne. Emlékezzünk csak vissza, hogy ha a gép képes az agyunkban olvasni, úgy bármilyen kísérletet is végezzünk, azt fogjuk találni, hogy a valóságban vagyunk. A gép mindig egy lépéssel előrébb jár. Éppen ezért úgy gondolom, hogy egy ilyen világban szinte minden a valóság virtuális létét bizonyítani szándékozó kísérlet zsákutca. Azért írtam, hogy szinte, mert azért egy pici egérút mégiscsak van. Akármilyen jól is dolgozik a gép, egy dolog mégis van, ami szükségképp “kilóg” a rendszerből, mégpedig a felhasználó maga. Egy ilyen világban minden csak szimuláció, a tér, a tájak, a testünk, minden, kivéve tudatunkat. A tudatunk a rendszeren kívülről, a “kinti valóság” kapszulájából irányítja testünket, ezért a tudatnak valami olyan dolognak kell lennie, ami a rendszeren belül nem magyarázható. Ez azt jelenti, hogy a virtuális világban kell lennie valaminek ami megakadályozza hogy a tudatot bármilyen módon leképezzük. Innen tehát adódik a kísérlet, amivel egyértelműen kimutatható, hogy nem szimulációban élünk. Ha valakinek az agyát letapogatva képesek vagyunk olyan számítógépet építeni, ami pontosan megjósolja az egyén döntéseit, akkor nem létezik rendszeren kívüli tudat, tehát a világunk nem lehet szimuláció. Vagyis szimuláció akár még így is lehet, de akkor mi magunk is csak a szimuláció részei vagyunk, így számunkra ez az egyetlen “objektív” valóság. Vegyük észre azonban, hogy ezzel sokkal többet is veszítünk annál, hogy el kell vetnünk a világ szimuláció voltát. Ha építhető ilyen számítógép, akkor agyunk működése tisztán determinisztikus, így teljesen ki van szolgáltatva a fizika törvényeinek. Döntéseink csak a környezetünktől függenek, és a szó klasszikus értelmében nincs szabad akaratunk. Ezzel együtt nem lehet lelkünk, nem valószínű, hogy tovább élhetünk a halálunk után, és az összes vallásunkat lehúzhatjuk a WC-n. Tehát a virtuális valóság lehetősége, a szabad akarat, a fizikain túl létező tudat mind mind együtt jár. Ha bármelyik létezik, az egyben a többi létezésének lehetőségét is magában rejti és ha bármelyik cáfolható, azzal a többi is automatikusan cáfolódik. Jelenleg nincs meg a kellő technológiánk a kérdés eldöntésére, de úgy gondolom, hogy ha nem fedezünk fel gyökeresen új fizikai törvényeket, akkor az egyetlen esély arra, hogy pozitív választ kapjunk, ha úgy találjuk, hogy az agy működésében szignifikáns módon szerepet kap a kvantummechanika. Jelenleg ugyanis a kvantummechanika az egyetlen terület, amivel nem-determinisztikus működést csempészhetünk egy rendszerbe. Ha erre utaló jelet nem találunk és nem is utal semmi arra, hogy az agy nem determinisztikus működésű, abból egyben az is következik, hogy elbukjuk a szimulált világ és egyben a szabad akarat lehetőségét.

Úgy gondolom tehát, hogy a fentiek fényében a tudomány talán leges legfontosabb célja az agy működésének megértése lenne. Egyfelől azért, mert így választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, hogy létezhet-e a fizikain túli tudatunk, és végső soron, hogy elképzelhető-e, hogy egész világunk csak szimuláció. Ha ez utóbbi igaz, akkor igazából minden tudományos felfedezésünk kivétel nélkül csak önámítás, következésképp tulajdonképpen lényegtelen. Egyrészről szerintem ez teszi olyan lényegessé ennek a területnek a vizsgálatát, másrészről az agy beható ismeretével (akár szimulált a világunk, akár nem) képessé válhatunk saját valóság teremtésére. Olyan valóságéra amit teljesen igényeinknek megfelelőre szabhatunk, így a “külső valóság” megint csak irrelevánssá válik. Ha rajtam múlna, a föld minden tudósát erre a témára állítanám rá, hisz a fentiek fényében úgy gondolom, az agy tökéletes megértése a tudomány valódi szent grálja …