A minap egy éjszakai piknik alkalmával (igen, mi este szoktunk piknikezni, mert gyertyafénynél mókásabb) a kisfiam megkérdezte, hogy "Miért fél az ember a sötétben?" Az ember az ilyen kéréseket általában elintézi valami egyszerű válasszal, pedig ezek sokszor messzire vezetnek. (Igazándiból talán a gyerekek tudják feltenni a legjobb kérdéseket.) Pont a napokban láttam egy TED előadást (https://www.ted.com/talks/isaac_lidsky_what_reality_are_you_creating_for_yourself) egy csókával, aki arról beszélt, hogy a valóságot nagyrészt mi teremtjük saját magunk számára. Nem akarom lelőni a poént (nézze meg mindenki az előadást, megéri), úgyhogy többet nem is írnék az előadásról, mindössze a lényeget emelném ki. A látás maga egy bonyolult kognitív folyamat, aminek a vizuális ingerek csak egy részét adják. Mit is jelent ez? Egy discovery-s dokumentumfilmben egyszer megpróbálták szemléltetni, hogy valójában mit látunk a szemünkkel. Eleve a kép fejjel lefelé látszik, csak a közepe táján éles, ráadásul mivel a szem tele van vérerekkel, még ennek is jó része ki van takarva. Olyan az egész mint ha egy tésztaszűrőn keresztül szemlélnénk a világot. Igazából csak pár foltot látunk, azt is homályosan. Csakhogy a szemünk össze-vissza mocorog, az agyunk pedig összerakja az egészet, és kidobálja a zavaró tényezőket. Az egészet végül úgy érzékeljük, mint ha tű élesen látnánk a dolgokat, amiket épp nézünk. Pont ugyanúgy ahogy a fényképen látjuk. Pedig nagyon távol van egymástól a kettő. Ez a kiegészítgetés nem csak alacsony szinten működik. Amikor például felidézünk egy emléket, úgy látjuk magunk előtt, mint ha egy fényképet néznénk, de ha konkrét dolgokra kérdeznek rá, nem tudunk pontosan válaszolni. Valójában kevés dolog tárolódik ilyenkor az agyunkban, a többit az agy rakja mellé a meglévő tudásunk alapján. De ugyanez történik a látás folyamán is. A látványnak csak egy részét adják a vizuális ingerek. Az, hogy mit látunk valójában egy agyunkban létrejött konszenzus eredménye, amiben ugye a vizuális ingerek nyomnak a latba a legtöbbet. És mi van akkor, ha kevés a vizuális inger? Teret kap az agyunk többi része, és némelyeknél ilyenkor elszabadul a pokol. Közhelyes ugyan, de a sötét erdőben motoszkáló szörnyek az agyunk szüleményei. Ők azok, kikkel agyunk kitölti a kínálkozó űrt. És egy pillanatra itt had kalandozzak el a szimulált valóság témaköréhez (tudom, mániákus vagyok). Mi lenne, ha képesek lennénk agyakat összekötni, és a vizuális konszenzus ezek közt alakulnak ki, valódi vizuális ingerek nélkül? Talán pont ez a kulcs ahhoz, hogy tökéletes szimulált valóságot alkothassunk magunknak. Itt írtam erről bővebben: http://lf.estontorise.hu/archives/645 .
Az általunk érzékelt valóság tehát jórészt agyunk szüleménye. Ez az amit tanulhatunk abból, ha kicsit utánagondolunk a kérdésnek, hogy "Miért félünk a sötétben?". És mellesleg ennek felismerése az, ami segíthet legyőzni ezt...

#blog